Aki már tíz olimpiát győzött szóval

Beszélgetés sportról és spiritualitásról Novotny Zoltánnal

Az ötkarikás nyári játékok legizgalmasabb pillanatait idehaza is nyomon követhettük a tévé képernyőjén vagy az éter hullámain. Volt, aki már az olimpia első napján tudott egy magyar aranyéremről: egy rádióhallgató szerint ezt az aranyat a Magyar Rádió csapata érdemelte ki – athéni közvetítéseivel. A közszolgálati médium „olimpiai csapatát” egy ismert szerkesztő-riporter irányította: Novotny Zoltán, aki a közelmúltban – Sport és spiritualitás címmel – a Deák téri gyülekezetben is beszámolt élményeiről. A szeretetvendégség keretében tartott érdekfeszítő előadásán számos kulisszatitkot is megtudhattunk az augusztusi világversenyről és annak közvetítéséről. Jóval kevesebbet magáról az előadóról…

– Hogyan lett sportriporter?

– Alig néhány éves voltam, amikor édesanyám egy ízben apám gondjaira bízott. Azt kérte, vigyen el sétálni, majd hozzátette: „De nehogy meccsre menjetek!” Mondanom sem kell, mire visszaértünk, elfőtt a leves, kihűlt a második fogás… Anyám haragos „Merre jártatok?” kérdésére apám így felelt: „Sétáltunk…” Én pedig annak a néhány szónak a birtokában, amit akkor ismertem, így válaszoltam: „Mama, fütyült a bíró!”

– Kedves történet, de ennél azért, gondolom, kicsit több kellett ahhoz, hogy ezt a pályát válassza. Hiszen – ha jól tudom – végzettsége szerint bölcsész.

– Kétségtelen, hogy döntésemben közrejátszott a magyar sport ötvenes évekbeli sikere, továbbá az, hogy nem voltam ügyetlen a tornaórákon, és persze az is, hogy kitűnő testnevelő tanáraim voltak. Egyébként valóban az Eötvös Loránd Tudományegyetemen végeztem, történelem–magyar szakon, de hittem abban, hogy sportriporter lehetek. Első és egyetlen munkahelyem a Magyar Rádió, ahol negyven-egynéhány éve sportriporterként tevékenykedem. Emellett kalandoztam a televízióban is, huszonhét éven át vettem részt különböző műsorokban – például Híradó, Ablak, gyermekműsorok –, és hébe-hóba írtam újságoknak is.

– Ennyi év alatt jó néhány sporteseményt kellett közvetítenie. Melyik maradt a legemlékezetesebb az Ön számára?

– Talán Földi Imre súlyemelő müncheni győzelme vagy Baczakó Péter – szintén súlyemelő – győzelme Moszkvában. Természetesen közel áll szívemhez első olimpiai aranyérmes közvetítésem is, amikor Németh Angéla gerelyhajításban győzött. Amire kifejezetten büszke vagyok, az Baczakó Péter vagy Repka Attila győzelme, mert esetükben jóformán csak én bíztam a sikerben.

– Van kedvenc sportága?

– Ha arra kíváncsi, melyik az a sportág, amelyet szívesen űzök, akkor az a tenisz és a kosárlabda. Ha viszont a közvetítések szempontjából kellene „kedvencet” választanom, akkor a labdarúgást említem, illetve általában a labdajátékokat. Nagyon hozzám nőtt még a birkózás és a súlyemelés, de a legutóbbi időben megkedveltem az evezést is.

– A mostani olimpián – a szervezés és a szerkesztés mellett – huszonnyolc versenyszám közvetítését is vállalta…

– Amikor elkezdődött az olimpia, tizenkét fős csapatunk – a nyolc beszélő ember, azaz riporter, valamint a négy segítő – azzal a szándékkal vágott neki az útnak, hogy lehetőleg minden „magyar versenyen” ott legyen. Erre törekedtünk, azzal együtt, hogy tudtuk, emberi számítás szerint ez lehetetlen. Ezeken kívül persze más érdekes, jól közvetíthető eseményekről is igyekeztünk beszámolni hallgatóinknak, hiszen ígéretet tettem rá: „Aki minket hallgat, mindent lát!” Ha valaki mindezeket az elképzeléseket szeretné megvalósítani, annak sokéves gyakorlatra és jó kapcsolatokra van szüksége. El szoktam azt is mondani, hogy hosszabb sportversenyekre én mindig két bőrönddel indulok. Az egyikben a ruháimat, a másikban pedig a feljegyzéseimet tartom. A szellemi előkészület mellett nem hanyagolható el a fizikai erőnlét sem, hiszen ilyenkor nem alhatunk annyit, amennyi jólesik, napi 15–17 órát talpon vagyunk. Ami az olimpiákat illeti, tapasztalataim szerint rádiósoknál az ötödik nap a mélypont. Erre már jó előre figyelmeztetem a munkatársaimat, és emlékeztetem őket arra, hogy –bármiről is legyen szó – összeveszniük csak az olimpia utáni napon szabad, nehogy a feszültség a közvetítéseken keresztül csapódjon le.

– Amikor egy interjúban azt a kérdést tették fel Önnek, hogy a mostanihoz képest miben volt más az első, 1968-as olimpiája, így válaszolt: „Most már tudom, mit veszíthetek.” Hogy értette ezt?

– Akkoriban egész más volt a helyzet, mint ma. Akkor még mindent ketten csináltunk. Ma már jobban megoszlanak a terhek, szakosodtunk, egy-egy olimpiai számra olykor már többen is vagyunk. Hogy ezzel együtt mit veszíthetek? Tíz olimpiával a hátam mögött elértem egyfajta rangot és elismertséget. Ez azt jelenti, hogy elvárnak tőlem egy bizonyos színvonalat. Szerencsére ezt még – úgy érzem – tudom is hozni.

– Gondolom, a nyári játékokon más szempontból is sokat változtak a körülmények. A hatvanas években még bizonyára nem voltak ennyire szigorúak a biztonsági intézkedések, és talán doppingügyek sem borzolták fel ennyire a kedélyeket…

– A négy évvel ezelőtti tizenegy „botlás” azért nem tűnt fel, mert három olimpiai bajnok mellett nevesincs versenyzők buktak le, és nem volt közöttük magyar. Most azonban érmesekről, nagy tekintélyekről volt szó. De erről a kérdésről nem szívesen nyilatkozom. Azt vallom, hogy „én az a néző vagyok, aki közvetítheti az eseményeket”, bizonyos esetekben a véleménynyilvánítás nem feladatom. Az viszont tény, hogy sajnos olyan világban élünk, amelyben – Malonyai Péter kollégám szavaival élve – „a doppingolt sün mindig előbb ér célba, mint a tiszta nyúl”.

– Kötelezettségeire visszatérve: a rádiós olimpiai csapat összefogása után sem csupán sportszerkesztői-riporteri feladatok hárulnak Önre, hiszen a közszolgálati médiumnál végzendő munkáján túl is vállal „közszolgálatot”. Hogy csupán spirituális vonatkozású szolgálatokat említsek: ismeretes, hogy a Protestáns Újságírók Szövetségének (Prúsz) elnökévé választották, de az sem titok, hogy itt, a Deák téren már hosszú évek óta tölt be presbiteri tisztséget.

– A Deák térhez fűződő kapcsolatom régi keletű. Szüleim itt házasodtak, engem itt kereszteltek. Az élet azután „elsodort” ebből a közösségből, de valamikor a nyolcvanas években megint visszakerültünk ide. Egyébként pedig néhai apósom, valamint sógorom és keresztfiam révén – akik mindnyájan lelkészek – szintén kötődöm az evangélikus egyházhoz.

Magam „notóriusan” hiszek. Anyám ugyan nem tanított rá, de szinte sugározta azt, hogy hinni kell, az embereket szeretni kell. Az istenhittel kapcsolatban pedig – amit teljes mértékben ki-ki legszemélyesebb magánügyének tartok – az a véleményem, hogy hit nélkül nem megy. Előadásom címét – Sport és spiritualitás – szem előtt tartva ezért említettem egyfelől Nagy Tímea nevét és vallomását, másrészt pedig az olimpiai eszmét, amely eredendően három fontos dolgot hangsúlyoz: a nemes versengés mellett a békét, illetőleg a test és a lélek harmóniáját.

(69. évfolyam, 40. szám, 2004. október 3., 7. oldal)

Az egymásrautaltság szabadsága

Találkozás Lányi Andrással

Az ötödik evangélikus ifjúsági találkozón délelőttönként úgynevezett nagyelőadásokat hallgathattak meg az érdeklődők, melyek valamilyen módon a mottóul szolgáló evangéliumi igéhez („Ti vagytok a világ világossága”) kapcsolódtak. A Világosság és ember témakörét Lányi András filmrendező, író, filozófiai tárgyakat oktató tanár igyekezett alaposabban körüljárni.

– Fejtegetését azzal a megállapítással kezdte, hogy az európai ember önpusztító lénnyé vált, majd így folytatta: „Azért ártunk, mert rosszban vagyunk önmagunkkal.” Ön szerint kire vagy mire haragszik a mai ember?

– A probléma lényege érzésem szerint az „én” szűkös felfogása. Úgy gondolom, hogy önmagamat csak másokkal szemben, emberségemet csak a természettel szemben tudom meghatározni. Ez ellen a kívülállás ellen testünk, lelkünk tiltakozik.

– Akkor talán tennünk kellene valamit…

– Ez nem olyan egyszerű, mert csak a magunk világképének keretén belül tudunk gondolkodni. Azon kellene többet elmélkednünk, hogy én nem az vagyok, ami a világtól elválaszt, hanem ami azzal összeköt.

– És mi köti össze az egyént a világgal?

– A kapcsolat. Az öntudat. Egy Paul Ricoeur nevű filozófus szerint meg kell próbálnom úgy gondolni magamra, mint másokra, és másokra úgy, mint önmagamra. A megoldás érzésem szerint valahol ebben rejlik. A normál európai énkép határt állít az én és a világ közé, ahelyett, hogy megpróbálná áttörni azt, és nagyobb nyitottságra, valódi emberi kapcsolatok kialakítására törekedne, szavaival és tetteivel egyaránt.

– Amikor a világgal és az embertársainkkal való viszonyt elemezte, többször használta a szeretet és a szabadság fogalmát is.

– Természetesen. Hiszen önmagamban nem lehetek szabad, önmagamban nem tudok szeretni. Önmagamban tulajdonképpen nem lehetek semmi. Személlyé csak más emberek tehetnek. Szabaddá csak más emberek tehetnek. A szeretetet is csak másokon keresztül ismerhetem meg.

Akit az anyja például nem szeret, hanem egy hanyag mozdulattal egy kuka tetején helyez el, abból nem lesz ember, hanem meghal. Ha ember lesz belőle, akkor is lelki sérültté válik. Az, hogy én vagyok, és az, hogy ráadásul személy vagyok, azt jelenti, hogy szeretetet kaptam. Aki nem kapott szeretetet, nem válhat emberré.

– Igencsak kemény szavak ezek, főként, ha arra gondolunk, hogy a szeretetre mindannyian ki vagyunk éhezve.

– Igen. De azt elfeledjük, hogy mindaz, amire szükségem van, vagyis mások szeretete, törődése csupa olyan dolog, ami nekem nem adatik meg automatikusan. Csak mások adhatják meg önszántukból. Egymás megértésének másik fontos alapfeltétele még a jóindulat és a bizalom. Ha nem bízunk a kommunikáció lehetőségében, akkor nincs párbeszéd.

– Szabadság, szeretet, megértés, bizalom. Mind-mind alapvető keresztény fogalmak, melyek az egyházak feladatára és felelősségére különösen is felhívják a figyelmet.

– Az egyházak vonatkozásában nem szeretnék nyilatkozni. Az egyének szintjén pedig – ahogyan arra az előadásomban is utaltam – a lényeges különbséget nem hívők és nem hívők megkülönböztetésében látom, hanem abban, hogy valaki kapcsolat- és párbeszédelvű módon gondolkodik-e vagy sem. Hogy önmaga és mások megértésére törekszik-e vagy sem. Hogy felismeri és elfogadja-e azt a tényt, hogy a szabadság egyetlen, emberhez méltó módját nem a függetlenség, hanem az egymásrautaltság, a kölcsönös függőség jelenti. Ebből a szempontból nézve igazat adok önnek abban, hogy ez a fajta hozzáállás valóban megfelel a keresztény etikának. Ha egyetlen mondatban kellene összefoglalnom az elmondottak summáját, azt mondanám: még mindig jobb egymásért, mint egymástól szenvedni. Teszem ezt olyan emberként, aki ugyan nem hisz, ám nem tud más etikát elképzelni magának, csak a krisztusit.

(69. évfolyam, 32. szám, 2004. augusztus 8., 3. oldal)

Szél Rózsa meg a sztár

Találkozás Szabó Leslie-vel

„Két perc csak a világ” – énekelte nem is olyan rég a Megasztár című tehetségkutató versenyen Szabó Leslie. A Szélrózsa résztvevői azonban nemcsak százhúsz másodpercig, hanem egy fórumbeszélgetés és egy fantasztikus hangulatú koncert erejéig is együtt lehettek a televízióból ismert zeneszerző-énekessel.

– Mi szél hozott egy „megasztárt” a Szélrózsára?

– Húgom, Linda egy evangélikus lelkészhez ment feleségül. Őt és a férjét az ifjúsági találkozó szervezőinek egyike, Németh Zoltán adta össze. Az ő meghívásának eleget téve jöttem el ide. Sajnos nem tudok sokáig maradni, a fellépés után máris utazunk a következő helyszínre, Vásárosnaménybe.

– Láthatólag jól viseli az állandó rohanást, a hirtelen jött népszerűséget.

– Igen, talán jobban, mint a többiek, hiszen hosszú ideje zenélek, és lépek fel különböző helyeken, így a folyamatos koncertezés nem teljesen ismeretlen a számomra. Ami pedig a népszerűséget illeti: eleinte ugyan tetszett, hogy írtak rólam, de idővel már kifejezetten zavart, amikor a bulvársajtó a magánéletemben kezdett vájkálni.

– Mint említette, hosszú ideje zenél. Mióta is?

– Ötéves koromtól kezdve. Nyolc évig tanultam hegedülni, de abban, hogy azzá lettem, aki vagyok, a szüleimnek is óriási szerepük volt. Sokat segítettek azáltal, hogy formálták a zenei ízlésemet.

– Ne feledkezzünk el arról sem, hogy Ön nem egyszerűen zenész, hanem szövegíró is.

– Igen. Azt hiszem, ez a nagymamámnak köszönhető, aki nagyon sokat mesélt nekünk.

– Úgy tudom, hogy a zenélés és a szövegírás mellett egy időben a tánc is fontos szerepet játszott az életében.

– Valóban volt egy olyan időszak, amikor szerettem volna a zenét és a táncot egyforma intenzitással művelni. Ez sajnos nem sikerült, így aztán húszéves koromban visszatértem a muzsikához, és a jövőben már csak ezzel szeretnék foglalkozni. Mondhatni, erre tettem fel az életemet.

– A Megasztár című műsorba is azért jelentkezett, mert úgy gondolta, hogy ezzel lendíthet a karrierjén?

– Tény és való, hogy jó lehetőségnek ígérkezett, én azonban mégis nehezen szántam rá magam a jelentkezésre, mert korábban már nagyon sokat csalódtam a tehetségkutató versenyekben. Ugyanakkor tisztában voltam azzal, hogy a korhatár – 35 év – miatt számomra ez az utolsó esély. Elsősorban azért jelentkeztem, mert azt hallottam, hogy lehet saját dalokat is énekelni, és bíztam abban, hogy ennek az adásnak köszönhetően nemcsak én leszek ismertebb, hanem az általam képviselt szöveg- és zenei világ is.

– Hogyan születnek a szerzeményei?

– Nem egyfajta belső sugallatra, ha erre gondol. Sokkal inkább egy „felső hang diktálja” őket. Jó példa erre az a dal, amelyet édesanyám emlékére írtam. Felnéztem a valószínűtlenül kék égre, és úgy éreztem, hogy odaföntről „lekacsint” rám az anyukám. Sokat vívódtam, hogy ezt a személyes nótát eljátsszam-e, eljátszhatom-e a Megasztár zsűrije és közönsége előtt, de végül is úgy döntöttem, megpróbálom. Az esetek többségében egyébként először a dallam „szólal meg”, és csak azután írom meg hozzá a szöveget.

– Nem sokan tudják, hogy Ön írta a búcsúdalt is, amellyel egy-egy forduló után a versenyzők elköszöntek kiesett társuktól.

– Igen, ez valóban az én nótám. Sajnáltam is, hogy nem került rá az eddig megjelent két Megasztár-válogatás egyikére sem. Nem baj, a saját albumomon – amely reménység szerint hamarosan megjelenik – már mindenképpen rajta lesz. Addig is szeretettel hívok mindenkit a koncertjeimre, amelyeknek a helyszínéről és időpontjáról a www.szaboleslie.hu internetes oldalon olvashat minden érdeklődő.

(69. évfolyam, 31. szám, 2004. augusztus 1., 8. oldal)

Színfalak mögött Rómeóval

Villáminterjú Rudolf Péterrel

Nagy-Kálózy Eszter és Rudolf Péter jóvoltából nemcsak Rómeó és Júlia, hanem William Shakespeare híres színdarabjának minden egyes szereplője megelevenedett július 22-én, csütörtök este a Szélrózsa nagyszínpadán. Az óriási sikert aratott előadás, az És Rómeó és Júlia után, a kulisszák mögött Rudolf Péterrel beszélgettünk.

– Milyen érzés volt eljátszani a színészek szerepálmát, az ifjú veronai szerelmest?

– Nekem személy szerint Rómeó soha nem volt a szerepálmom.

– Most mégis „utolérte” Önt ez az alakítás, sőt rögvest számos egyéb szerep – többek közt a dadáé – is. Hogyan fogadta Vámos Miklós ötletét, amikor előállt ezzel a kicsit talán hajmeresztőnek tűnő javaslattal?

– Vámos Miklósnak nem kész előadásötlete volt. Egyszerűen csak azon tanakodott, mi lenne, ha egy előadáson belül egy-egy színész több karaktert is megformálna. Nagyon megtetszett ez a gondolat, még akkor is, ha első nekifutásra meglehetősen szokatlannak tűnt.

– Valahol azt olvastam, hogy „csak” a gyermekeiket szerették volna ily módon megismertetni Shakespeare remekével.

– Ez így nem teljesen igaz. A feleségemmel azon morfondíroztunk, vajon mi lehet az az ok, mi lehet az a motiváció, amely miatt valaki egy klasszikusnak számító darabot így akar feldolgozni. Ekkor jutott eszünkbe: vajon mi történne, ha a gyermekeink megkérdeznék tőlünk, hogy miről szól a Rómeó és Júlia? Hogyan próbálnánk meg mi ketten ezt a történetet – mondjuk a nappaliban – eljátszani nekik? Ezért sokat néztem – és nézem azóta is – a gyermekeimet, hogy tanuljak tőlük. Hiszen ők egy-egy mozdulattal, egy-egy tárgy segítségével megannyi érzést és dolgot képesek megjeleníteni. Az ő képzeletük még szabadabban szárnyal, nem úgy, mint a felnőttekké, akikre idővel mindenféle félelem rakódik.

– Ha már a feleségét említette, hadd kérdezzem meg: milyen érzés a házastársával együtt játszani?

– A korrekt válasz az lehet, hogy egy dolog a színészet, és egy másik dolog a házasság. A kettőt el kell – vagy legalábbis el kellene – választani egymástól. Vagy legalábbis el kellene választani. De persze nem ilyen egyszerű. Nyilván borzasztó rossz lenne, ha nem bíznánk egymásban, ha nem tisztelnénk a másik munkáját. Szerencsés helyzetben vagyunk, mert más-más okokból ugyan, de mind a ketten szeretjük, ahogyan a másik dolgozik. Sokat tanultunk egymástól. A próbatételt az jelentené, ha kudarcok érnének bennünket ezen a területen. Mind ez idáig – hála Istennek – még csak jó dolgok történtek velünk. Egyszer például előfordult az, hogy előadás közben békültünk ki egymással. Ilyesmit megélni, átélni egyfajta katarzist jelentett.

– Egy percre térjünk még vissza a gyermeki játékosságra és könnyedségre. Ennek ábrázolása mellett mi jelentette a legnagyobb színészi feladatot?

– Nem a gyors egymásutánban váltakozó szerepek és személyiségek megformálása okozott problémát. Inkább azon kellett törni a fejünket, hogyan valósítsuk meg a darab kivitelezésével kapcsolatos elképzeléseinket, hiszen egy újfajta, saját színészi nyelven kellett előrehaladnunk. A próbák nagyon fárasztóak voltak. Egyébként pedig egy kicsit féltünk is, mert nem tudhattuk előre, hogyan fogadja ezt az egészet a közönség.

– A Szélrózsa résztvevői előtt mindenesetre nagy sikert arattak. Más volt így, szabad téren, meglehetősen fiatal közönség előtt játszani, mint mondjuk az International Buda Stage-en, ahol egyébként láthatjuk ezt a darabot?

– Szabadtéren játszottunk már máskor is, például Kapolcson, a Művészetek Völgyében. Ez egyáltalán nem gond, ilyenkor csak az esőtől tartunk. Hogy sok fiatal volt itt ma este, az kifejezetten jó, hiszen ők – amint erre már utaltam is – még nyitottabbak, befogadóbbak a darab lendületes gondolatmenete iránt. Ez minket is inspirál.

– Végezetül egy személyes kérdés, remélem, nem veszi tolakodásnak. Esetleg hitbeli meggyőződésük miatt (is) mondtak igent erre a mai fellépésre?

– Nagy örömmel tettünk eleget a meghívásnak. Ami pedig a kérdés második részét illeti, arra is szívesen válaszolok. A feleségemnek erős a hite, én pedig kereső ember vagyok.

(69. évfolyam, 31. szám, 2004. augusztus 1., 8. oldal)

Minden kegyelem

Beszélgetés dr. Papp Lajos szívsebésszel

A közismert szívsebész, dr. Papp Lajos április 30-án este előadást tartott – Betegség, gyógyulás, hit címmel – a zsúfolásig megtelt budahegyvidéki evangélikus templomban. Miután megválaszolta a jelenlévők hozzá intézett kérdéseit, majd dedikálta a vele készített két – Jöjjön el a Te országod!, illetve Quo vadis, Domine? című – interjúkötetet, még szakított időt egy rövid beszélgetésre is.

– Az ószövetségi szemlélet szerint – gondoljunk csak Jób könyvére – a betegség Isten büntetése. Előadásában ezzel szemben Ön azt hangsúlyozta, hogy minden kegyelem, még a betegség is.

– Jób könyve különleges szerepet játszik az életemben. Ezerszer elolvastam, mert véleményem szerint ez az egyik legszebb történet az istenhitről és az emberi felelősségről. Jóbot nem az Úr bünteti. A sátán akarja próbára tenni, de ezt a barátok nem sejtik, ezért akarják őt ájtatos szavakkal Istentől eltávolítani.

A betegséget valóban kegyelemként aposztrofáltam, abban az értelemben, hogy rajta keresztül figyelmeztet Isten arra, változtatnunk kell az életvitelünkön. Nem szabad elfelejtkeznünk arról, hogy a baktériumok és a vírusok is Isten teremtményei, melyek a létükért és fennmaradásukért küzdenek. Az ember „különleges” volta abban rejlik, hogy tudatosan készülhet arra, mit tegyen, ha jön az ellenség.

– Mik az ellenségeink? A betegségek?

– Nem. A betegség egy állapot. Ellenség például a baktérium, a vírus, a gonoszság vagy a szeretetlenség. Ezek az okok, a betegség pedig az okozat. Nekünk nem az okozat, hanem a kór okozója ellen kell harcolnunk.

– Ez a küzdelem láthatólag nem túl eredményes, legalábbis ami a szív- és érrendszeri betegségeket illeti, melyek tekintetében hazánk a világon az első helyen áll.

– Ez sajnos igaz. Azonban azt is el kell mondanunk, hogy a szív- és érrendszeri betegségek esetében sem mindenről tehetünk, vannak rajtunk kívül álló okok is. A „védelmi rendszerünk”, az immunrendszer óvása és erősítése azonban személyes felelősségünk.

– Hogy ki-ki miért vigyáz vagy éppen nem vigyáz kellőképpen az egészségére, azt mindenki maga tudja. Sajnos azonban egyre inkább úgy tűnik, hogy sem lelkileg, sem erkölcsileg nem állunk a helyzet magaslatán.

– Mindennapi életünk etikai útmutatója a mózesi tízparancsolat, amely azonban Jézus egyetlen tanításában, a szeretetben sűrűsödik össze. Aki szeret, az nem öl, nem lop, nem csal, nem hazudik és így tovább. Mindössze tehát „csak” ennyi, csak a szeretet kell a méltóbb, szebb, emberibb élethez. Ráadásul – Krisztust követve – még az ellenségeinket is szeretnünk kell, mert pusztán ez a magatartás szabadíthat meg a gyűlölet és harag bilincseitől. Jézus azért halt meg a kereszten, hogy mi valóban szabadok legyünk, és beteljesítsük valódi küldetésünket, azaz szeressünk!

– Ha már a méltó életnél tartunk, ejtsünk néhány szót a „méltó halálról” is.

– Felteszem, itt most az eutanáziára, a jó halálra gondol, amelyet legtöbbször – helytelenül – „kegyes halálként” fordítanak. Én úgy vélem, hogy mind az aktív, mind a passzív eutanázia gyilkosság. A passzív eutanázia esetén fájdalomcsillapítót adunk. A lényeg, hogy feltegyük a kérdést: mi célból tesszük ezt? Hogy a fájdalmat csökkentsük, vagy pedig azért, hogy a beteget megöljük? Ezekre a kérdésekre minden orvosnak magának kell választ adnia, ezt az orvosi lelkiismeret tárgykörébe tartozó problémát nem lehet kívülről szabályozni. Én nem bíróságoknak, hanem a lelkiismeretemnek és az Úrnak tartozom elszámolással. Mindenkit becsaphatok, csak a lelkiismeretemet és az Urat nem.

– Létezik egyáltalán kegyes halál?

– Igen. Ez konkrétan azt jelenti, hogy elfogadom Isten akaratát. A szenvedések árán ráébredhetek arra, hogy van még valami dolgom ezen a földön. Az ugyanis orvosilag bizonyított tény, hogy a fájdalom a tudatot is éberen tartja. Önmagában a halált természetes dolognak tartom. Az a rettenetes, ha én okozom valaki halálát.

– Biztos vagyok abban, hogy Ön szándékosan soha nem tenne ilyet, hiszen a gyógyításra esküdött, és mint közismerten jó és lelkiismeretes orvos, mindent megtesz a betegeiért.

– Minden indok – ma fáradtabb voltam, ma figyelmetlenebb voltam és így tovább – csak felmentés. Ha utólag visszatekintek egy-egy műtétre, mindig felfedezek egy-egy elkövetett hibát. Az a borzasztó, hogy sokszor egy nagy hiba nem okoz halált, ellenben egy apró tévedés jóvátehetetlen következményekkel jár.

– Sokszor gyötri a bűntudat?

– Nincs bűntudatom, mert van bűnbocsánat Istennél. Csak abban az esetben ostorozhatnám magam folyamatosan, ha nem ismerném el a hibáimat. Én azonban elfogadom, pontosabban elismerem, hogy vétek. De nincs felmentés, mert ha felmentem magam, az azt jelenti, hogy nem akarok javítani magamon. Mint mondtam, sajnos minden műtét során követünk el hibát. Nekem az a dolgom – amúgy Lót módjára – hogy ne nézzek hátra, csak tudjam, hogy mi történt mögöttem.

– Egy helyen úgy nyilatkozott, hogy „hit nélkül nem lehet gyógyítani”. Mit értett ezen?

– Itt nem feltétlenül istenhitről van szó. Ha az orvos nem hisz önmagában, abban, hogy képes meggyógyítani a hozzá forduló beteget, akkor azt a páciens is megérzi. Ha nem hiszek, ha nincs hitem, akkor nem vagyok hiteles.

– A gyógyításban, a tudományos munkában az istenhit akadályoz vagy segít?

– Erre egyetlen mondatban tudok csak válaszolni: nem ismerek olyan tudóst, aki előbb vagy utóbb ne tért volna Istenhez.

– Milyen Papp Lajos hite?

– Amikor az utóbbi időben azt kérdezték tőlem: „Te tényleg ennyire erősen hiszel Istenben?”, azt feleltem: „Nem, én nem hiszek Istenben, én tudom, hogy van Isten.” Külön hálás vagyok az Úrnak azért, hogy Krisztus-hívő és Jézust tisztelő ember lehetek, mert a kereszténységen kívül egyetlen más vallásban sincs meg az ellenség szeretete és maradéktalan elfogadása.

– Ezért van az, hogy elismert, Széchenyi- és Magyar Örökség díjas szívsebészként rendszeresen bizonyságot tesz?

– Nem tettem és nem teszek bizonyságot. Én bizonyságot kaptam. Az Úr ugyanis azt mondta és tanította nekünk, hogy az ő igéjét kell hirdetnünk.

– A hallottak után szinte kínálkozik a következő kérdés: vajon akkor miért nem lelkész lett? Miért orvos, és miért éppen szívsebész akart lenni?

– Ez hosszú történet. Általában az ember az szeretne lenni, amit kívánatossá tesznek számára. Egy orvoscsaládba született gyermek mintákat kap, és ha meglátja ebben a szépséget, elindul egy adott szakma felé.

– Ön azonban nem ilyen famíliába született a Pécs melletti Aranyosgadányban.

– Valóban nem. 1965-ben érettségiztem, majd felvételi nélkül bejutottam az egyetemre. A bizottság tagjai – mivel szakmai kérdést nem tehettek fel – azt tudakolták tőlem, amire az imént ön is rákérdezett, vagyis hogy miért akarok orvos lenni. Önnek is csak azt felelhetem, amit egykor nekik: nem tudom. Csak egyben voltam biztos: emberek között, emberekért akarok dolgozni.

– Innen „már csak egy lépés” volt a szívsebészet?

– A szívsebészet abszolút véletlenül jött.

– Vannak véletlenek?

– A véletlen és a törvényszerű kiegészíti egymást. Ami történt, kegyelem volt annyiban, hogy Isten felkínált nekem egy lehetőséget, amelyet én aztán megragadtam. Intenzív terápiát végző orvos voltam, szerettem a munkámat. A főnököm Pécsről Budapestre küldött egy hónapos gyakorlatra, melynek végeztével állást ajánlottak nekem a Városmajor utcai szívsebészeti klinikán.

– A tavalyi esztendőben, még a háború kitörése előtt tett iraki útja – melyhez a pápától és a keresztény orvosoktól kért támogatást a fegyveres konfliktus megakadályozása érdekében – szintén egy ilyen véletlen volt?

– Nem. A lelkiismeretem vitt.

– Hogyan élte meg, hogy a felhívása akkor visszhang nélkül maradt?

– Azt gondolom, hogy a címzettekhez egyszerűen csak nem jutott el ez az üzenet. Ami azonban sokkal nagyobb baj, hogy hosszú évekig engem sem zavartak a világ háborúi és szenvedései. A lelkiismeretem 2003-ban szólalt meg, sőt kiáltott, olyannyira, hogy az már a mindennapi munkámat zavarta. Valami módon mindenképpen lépnem kellett. Csak egy megoldást találtam, azt, amelyet végül választottam is.

Önteltség lett volna azt gondolni, hogy egymagam megállíthatok egy háborút. Tisztában vagyok azzal, hogy csak egy vagyok a sok közül, aki azonban tudja, hogy önmagának és Istennek tartozik elszámolással, és azt teszi, amit a lelkiismerete szerint helyesnek vél.

– Más esetleg megkeseredett volna az Ön helyében, ha nem támogatják.

– Nem keseredtem el, csak rájöttem, hogy mást és máshogy kell tenni. Például úgy, hogy elmegyek egy-egy gyülekezetbe, és mondom, hittel mondom, hogy minden kegyelem, és senki nem mentheti fel magát, mert minden mindennel összefügg.

(69. évfolyam, 21. szám, 2004. május 23., 7. oldal)